Tegnap játszótérre vittem a gyereket. Most két éves. Még nem érti, hogy a homok ilyenkor hideg neki, a széteső fajátékokból meg szálka megy a kezébe. (Zuglóban nincs pénz a játszóterekre.) Ezért át szoktunk járni autóval a szomszéd kerületbe, ahol van egy hangulatos kis játszótér homokozó nélkül. Nyugodt környezetben egy szépen karbantartott hely. Nem véletlen nem írom ide a címét. Szóval hetente legalább egyszer odajárunk. Általában alig van valaki. Lányom bármelyik játékon játszhat, ügyeskedhet. Szeretünk odajárni.
Tegnap is ez volt az úticél. Meglepetésünkre egy egész óvodás csoport fogadott a helyszínen, akiket odahoztak egy óvodából. Óriásiak voltak! Legalább öt évesek, és vadak mint egy dzsungelharcos majomcsapat. Rohangáltak, betöltötték a teret teljesen. Mindegyik felhőtlenül boldog volt, hogy a szabadban lehet. Egy gyerek volt csak, amelyik egy picit kirítt a többiek közül. Nem csak azért, mert kínai volt, mégis szépen beszélt magyarul, hanem mert valahogy egy picit mintha a többiek kiközösítették volna. Mindig rohant a többiek után, és nem ők rohantak őutána. Próbált barátkozni, de mintha a társait nem annyira érdekelte volna. Nem mintha butább lett volna, vagy kevésbé játékos, vagy ügyes mint a többi, csak lehet, hogy egyszerűen azért, mert hát ő kínai. Egy kis helyes kínai srác. Ha nem lenne túl nagy kifejezés, kimondanám, hogy talán kódolva van a fajgyűlölet már az ilyen kis gyerekekben is. Kis szánalommal, de ugyanakkor csodálattal néztem a gyereket. Valahogy sugárzott belőle az értelem, meg egyfajta nemesség, amit társai még nem értenek meg. Egy nagy nép messzire került gyermeke. Ugyanakkor az én kis hercegnőm még rosszabb helyzetben volt, mert a várva várt játszótéri kaland helyett csak tétlen várakozásban teltek a perceink. Akármerre mentünk volna, már ott volt pár veszélyesen, elevenen játszó szörnyeteg. A kis vár, amin amikor utoljára itt jártunk végre végig tudott menni lányom nagy tapsviharom közepette, most 6 gyerek szaladgált körbe-körbe iszonyatos sebességgel.
Na ekkor hirtelen a krokodilos libikóka felszabadult. A 8 fős társaság ami addig megszállta átment a körhintára. Nosza egy kobra gyorsaságával csaptunk le rá. Felült rá gyermekem, és boldog arccal várta, hogy hintáztassam. Egy aranyos kis srác az ovis csoportból odajött hozzánk, hogy majd ő segít, fel is ült a másik felére. Biztos van neki egy kisebb testvére- gondoltam. Minden csodás volt. A gyerek játszott végre, és még hajlonganom sem kellett hozzá. Egyszer csak megjelent egy adag gyerek. A libikókára vetették magukat. A közepére. Még ezzel sem volt baj, legalább közösségben van a gyerek. Szépen ment a játék. Kislányom is élvezte, hogy ennyi gyerek között van. Akkor jelent meg a kis jópofa kínai gyerek.
Félénken szólt nekem, de tisztán szép magyarsággal:  
-Felszállhatok? -fogalmam sem volt, hogy mit akar, már nem igazán volt hely a játékon, de azért mondtam neki, hogy: -persze.- Kis kíváncsisággal azért megkérdeztem tőle: -De hova? 
-Hát ide. -mutatott kislányom helyére. 
-Hogy mit akarsz? 
-Felszállni ide. -mosolygott 
-Ahol a kislányom ül? Azt akarod, hogy szálljon le, és te felszállsz a helyére? 
-Igen. -csillant fel a szeme. 
-Ez biztos? Ezt akarod? 
-Persze. 
-Hát ritka kedves gyerek vagy. -mondtam lemondóan, és felemeltem lányomat. Legszívesebben végigpróbáltam volna képén a kodály-módszer összes kéztartását, ha már úgy odavannak érte arrafelé, de most álljak neki megnevelni a kis tahó ázsiait a szülei helyett, amikor ott van három markos óvónéni a környéken?

Aztán ők elmentek. A játszótér miénk lett. Csak egy gyerek volt. -gondoltam magamban, de igazából odagondoltam a gyerek elé a kínai szót is. Holnap már nem fogom, csak simán egy kis neveletlen gyereknek fogom gondolni, de ezt a cikket még ma írtam.