Szatír izélő

Az ember megválogathatja a barátait, de a postását nem. Az utcában ahol lakunk már sok éve ugyanaz a postás. Ha igazán belegondolok, akkor a köszönéseket leszámítva a környéken lakók közül igazán csak vele beszélgettünk. Mindig kedves mosolygós volt, mintha nem is csekkekkel házaló ügynök lenne. Viccelődött, ha beszélgettünk. Megosztotta velünk a környék pletykáit. Egyszóval semmi gondunk nem volt vele.
Egyszer egy ajánlott küldeményt hozott. Megmutatta hol kell aláírnom. Megbeszéltük az előző napi meccset. Kicsit évődtünk egymással, aztán adott egy puszit, és már ment is a következő házhoz. Persze ilyenkor az átlagember megdöbbenve áll a kapuban, és próbálja helyretenni, hogy egy postás rácuppant az arcára, de én ezen felülemelkedve egészen a bejárati ajtóig úgy mentem, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Aztán amikor becsukódott az ajtó mögöttem, akkor tettem fel magamnak a kérdést, hogy: EZ MI VOLT?
A következő napokban elkezdtem kukkolni a szomszédokat, hogy nekik hogy köszön a postás, de nem volt egyszerű feladat. Egyrészt eléggé szétszórt időpontokban jött,  és gyakran mások helyettesítették, másrészt nem jó a rálátás a szomszéd ajtókra. Aztán azon kaptam magam, hogy amikor szokott jönni, elkezdtem látszólag a céltalanság öröméért sétálni az utcán. Hogy mégis ne legyen annyira feltűnő a dolog, egy menhelyről szereztem egy nagy darab foltos randa kutyát. Mindenképpen olyat akartam, amiről senki nem gyaníthatja, hogy csak azért tartom, hogy a postást kukkoljam a sétáltatása alatt.
A kutyát elneveztem Akropolisznak, mert olyan a képe, mint a hátsója. (Először Görögnek akartam hívni, ami mind a két irányban ugyanaz, de azt mondták, az nem jó kutyanév) Sétálgattunk Akropolisszal, és lestük a postást. Valahogy mégis mindig elkerültük. Viszont megismertem egy csomó kedves embert az utcánkban. Egyre többször beszélgettünk párosával, majd kis csoportokban. Aztán lassan elkezdődtek az összejövetelek. Először egy kerti sütögetés, mert Endre negyven éves lett. Aztán egy kerti sütögetés Béláéknál, mert ő nem tudott eljönni Endre születésnapjára. Aztán már indok sem kellett, minden hétvégén összejöttünk. Társasjátékoztunk, filmet néztünk, vagy csak úgy beszélgettünk. Kialakult egy baráti közösség, aminek szép lassan az egész utca a tagja lett.
Később összefogtunk, és kipucoltuk az utca közepén az üres telket az autóroncsokkal. Ültettünk fákat, és kiraktunk asztalokat, és székeket. Aztán nem sokkal, már a hétköznap estéket is ott töltöttük. Eltelt pár év, az utca teljesen megváltozott. Nyüzsgő közösségi élet lett. Szerveztünk több klubot, segítjük egymást. Sokan összeálltak, és közös vállalkozásokat indítottak, amikben az utca lakói mind találtak munkát. Nálunk nincsenek munkanélküliek. Csináltunk egy időseket segítő klubot is. Általánosságban elmondható, hogy gondoskodunk egymásról, odafigyelünk egymásra. Ráadásul az utcában van már három házasság, akik az összejöveteleken ismerték meg egymást, és már két utcabébi is született. (Az egyiket minden tiltakozásom ellenére Szamosi Rita Akropolisz-ra nevezték el.)
Na és mi a vicces az egészben? Hogy ez az egész egy puszival indult.
Mindeközben évekig nem is láttam a postást, mert ritkán kaptam ajánlott küldeményt, vagy pénzt, és olyankor valaki más jött. Az email, meg az elektronikus csekkek korában, amúgy is ritka vendég már a postás. Aztán  végre valami behajtó cég küldött egy ajánlott küldeményt. Nagy örömmel mentem ki átvenni. Szótlan volt, és hivatalos. Szóvá is tettem, hogy miért olyan tartózkodó. 
-Még kérdi? -válaszolt felháborodva. -Én itt egy hivatalos ember vagyok. Leveleket hozok ki. Hivatalos iratokat, pénzt kézbesítek. Maga meg egyszerűen megpuszil? Azóta a kertek alatt osonok a postaládájáig, nehogy találkozzam magával. 
-Én? -maga puszilt meg engem! Napokig nem tudtam aludni utána! -Értetlenül nézett rám. A szemében láttam, hogy komolyan azt hiszi, hogy én pusziltam meg őt. 
-Már ne is haragudjon, de ez egy olyan beteg dolog, amiről biztos fogok írni a blogomba, -mondta, és elviharzott. 
-Anyád! -gondoltam hangosan magamban. Amíg hazaérsz a nagy táskáddal az oldaladon, addig én megírom az saját verziómat, és mindenki nekem fog hinni, mert lesz a végén alliteráció, te picsafejű pálpusztaiszagú puszilkodó postás.