Szatír izélő

Mindenkinek van pár kellemetlen élménye az életében, amire csak az emlékezés elég, hogy kínos grimaszba ránduljon az arcunk, és megpróbáljuk behúzni a törzsfejlődés által igazságtalanul elhullajtott farkunkat. Ezek azok az emlékek, amik minden bizonnyal benne lesznek az életünk végén megnézett pár perces moziban, sajnálatosan kiszorítva néhány igazán ígéretes jelenetet, és azok remake-jeit.
Azért az újrahasznosítás jegyében néha jól jön ezen pillanatok felidézése is. Például ha valami oknál fogva nem tudod tartani a komolyságodat. Ha a főnök drámai hangon szúr le, téged meg a röhögőgörcs kerülget, mert az orrából egy méretes fika kapálózik (megint) segítségért a gravitációhoz. Vagy jóhiszeműen elmész egy ismerősöd temetésére, akiről ott derül ki, hogy tagja volt egy felnőtt dalárdának, akik búcsúzóul eléneklik a kedvenc polkáját. Vagy ha nem jut eszedbe egyetlen más trükk sem amit olvastál orvosi portálokon az orgazmus késleltetésére. A felhasználhatóságuk végtelen, szóval meg kell becsülni ezeket a pillanatokat. Tegnap a tekintélyes listámhoz hozzákerült egy újabb. 
Történt pedig, hogy a bölcsődében ahova lányom jár szülői értekezletet tartottak. Nejem nem tudott elmenni, ezért én mentem el. Fogalmam sem volt, hogy mi vár majd ott. Gondoltam elmondják, hogy a gyerekek összeszarják magukat, de a kakijukkal egyre szebb képeket festenek a falra. Aztán jól levesznek mindenféle címszóval pár ezresre, és mehetek is haza. Mégis mi más gond lehet egy két éves gyerekkel, ami váratlanul érhet egy velük foglalkozót? Csak a gond van velük. Így hát nem is készültem fel nagyon. 
Mondanom sem kell, hogy én voltam az egyetlen férfi az "értekezleten". A teremhez közelítve már messziről női sikolyokat, és gurgulázó nevetéseket hallottam. Belépve tapasztaltam, hogy az egésznek a hangulata inkább egy csajos bulira emlékeztet egy bugyuta amerikai filmből, mint egy remegő tollal szégyenkezve jegyzetelős szülői fejmosásra, amire -mint legrosszabb eshetőség- számítottam. Szinte csak az ital hiányzott hozzá, hogy tényleg partihangulat legyen. Azért mondom, hogy "szinte", mert ott volt minden anyuka kezében. Eleinte kicsit kényelmetlenül érezték magukat, hogy egy férfi közéjük tévedt, de talán mert sugárzik belőlem, hogy békében vagyok a bennem szunnyadó kislányos énemmel, ezért hamar újra feloldódtak. Picit olyan érzésem volt, mint a villanyszerelőnek, aki miután kicserélte a házon a vörös lámpát, még behívják a lányok egy kávéra. Aztán megházasodik, lesz egy gyereke, elmegy a bölcsődébe a szülői értekezletre, ami felidézi benne egy régi égőcsere hangulatát. 
-Marika mondta, hogy késni fog. -súgta a fülembe az egyik anyuka. Leheletében benne volt néhány pohár pezsgő, egy zónapörkölt spagettivel még délről, és néhány ecetes uborka. -Ő a Zsoltika mamája. Fellépése van. Matiné. Megvárjuk. -mondta olyan jóindulattal, aminél kisebbért is avattak boldoggá valakit a Vatikánban. 
Folytatódott a fesztelen csevegés. Rengeteg dolgot megtudtam, hogy csak néhányat említsek: Kázmérka apukája nem az, aki minden kedden, és pénteken hazaviszi, de ezt ő nem tudja. Ezt érdekes módon az anyukája mesélte nekem egy hosszú kacér depisssssz-szel befejezve, amiből arra következtetek, hogy ez valami halálos titok lehet. A Horváth ikrek bal, és jobb lába között egy szám differencia van. Kész mázli, hogy egyiknek a bal, a másiknak a jobb nagyobb, így ugyanúgy két pár cipőt kell venni nekik, mint normálisan két gyereknek. Bogika egy évesen már szobatiszta volt. -majdnem rutinból válaszoltam a büszke anyának egy -kinemszarjale? Hát a Bogika! hahaha -t, de boldogan mosolygós arcát látva rájöttem, hogy nem értékelné ezt a viccet, hát csak a meglepett csodálkozó arcomat mutattam felé, amiért ő hálásan símogatta a karomat. Talán egy kis együttérzés is volt benne az én két évesen is pelenkába dolgát végző lányom miatt, ami miatt még meg is sértődhettem volna, de későn jutott eszembe. Egy kisfiút meg azért öltöztet az anyukája rózsaszínbe, mert lányt várt, és bevásárolt 5 évre előre. -Ez utóbbinál próbáltam elképedt képet vágni, mintha nem hallottam volna ilyet már, és ez segített kimagyarázni az arcomat amikor ugyanez az anyuka egy másodperc múlva felkért táncolni a mobiljának a zenéjére. Összességében jól szórakoztam, de azért vágyakozva néztem kifelé az ablakon. A gond az volt, hogy hatalmas eső támadta meg a környéket. Ekkor érkezett meg Marika. -Matiné miatt késik-, jutott eszembe, és rögtön leesett, hogy ő egy cirkuszi törpe lehet. A nő Kb. 84 cm magas! Ráadásul egy nála nagyobb esernyővel egyensúlyozott, és próbálta összecsukni.
Mindenki lelkesen üdvözölte őt, de amint túljutottunk ezen, a hangulat egy pillanat alatt megváltozott. Mintha az utolsó agár besorolása után felcsapódott volna a karám ajtaja egy agárversenyen, úgy váltottunk át szülői értekezlet módra. Hirtelen megbeszéltünk minden gyerekeket érintő dolgot. Babcsíráztatást, papucs-kontra szandált, készenléti pelenkaalapot, kerítés jótékonysági festést, alma kontra banánt, hozzáadott kalóriákat, óvodai felkészítést, papír-gyurma-ceruza-zsírkrétavásárlást. Mindent 10 perc alatt. Aztán Marika mondta, hogy nem lesz itthon máskor, ezért most tartja a névnapját márciusban. Előkerült egy torta, és mindenki sorba állt pusziért, meg tortáért. Hamar rájöttem, hogy a kettő csak együtt jár, és itt jött az én nagy pillanatom. Amikor sorra kerültem, akkor valahogy nem tudom miért a hóna alá nyúltam, és felemeltem magamhoz. A teremben megállt a levegő. Minden szem ránk szegeződött. Marika mint egy csökönyös gyerek ellenállt, kapálózott a lábaival. Persze azonnal leraktam, de az már nem sokat számított. A dolog megtörtént, és én voltam a bűnös egyértelműen. Minden jel arra utalt, hogy ezt valami ócska viccnek szántam, pedig nem. Magyaráztam már sok mindennel a dolgot:
-Túl sokat vagyok kisgyerekek között.
-Egyszerűen nem gondolkodtam, csak megszokásból cselekedtem.
-Előtte megittam pár pohár pezsgőt.
-195 cm vagyok, és nem hajlik a derekam.
-Tudat alatt mindig törpéket akartam emelgetni, csak ellenálltam. 
Nincs semmi bajom a törpékkel, nem szeretem az ordenáré vicceket, és nem akartam szegényt megalázni, egyszerűen így alakult. Gyorsan kiódalogtam az esőbe, még tortát sem ettem. Azt se bántam, hogy nincs esernyőm. Valahogy hazajutottam. Bevallom az út felétől már röhögve tettem meg a másik felét. Kínos volt na.

Egyik kedvenc filozófusom mondta:
Az igazi kín az idővel nem halványul. Belemar elménkbe, és nem enged. Hogy mégis el tudjuk engedni, nem kell mást tenni, mint időnként felidézni. Például ha nem tudod tartani a komolyságod egy temetésen amikor polkát énekelnek. (Nem mondtam, hogy jó filozófus, csak hogy a kedvencem.)