Szatír izélő

Mindenki életében van egy-egy emelkedett pillanat, aminek nagyszerűségét az idő múlása csak még szebbé teszi. Ezek általában természeti jelenségekhez, kitörő érzelmekhez, nagy egymásra találásokhoz köthetők. Velem múlt héten megesett egy ilyen, és tudom, hogy sokáig emlékezni fogok rá. Talán azért is nem írtam meg azonnal, hogy picit leülepedjen a dolog.

Az egész úgy kezdődött, hogy vendégségben voltunk, és én szokásomhoz híven megittam vagy három-négy liter mindenfélét. Aztán hazafelé megálltunk egy üzletközpontban, hogy némileg enyhítsek a nyomáson. Aki látott már ilyen nagy üzletközpontban férfi wc-t, az tudja, hogy egyik oldalon zárt wc-fülkék vannak, a másikon hosszan piszoárok sorakoznak. 

Vannak íratlan szabályok a piszoárok elfoglalására. Komoly jellemrajzot lehet felállítani arra, hogy valaki akkor éppen melyik helyet választja. Én például ilyenkor végiggondolom életem minden tanítását, a belém nevelt félelmeket, az összes váratlan higiéniait, és szexuális eshetőségeket, de végül egy jól bevált módszerrel szoktam választani. (Sajnos a fundakávénál általában összezavarodom.)
Elfoglaltam a kilenc piszoár közül a bal legszélsőt. A dolog folyt a maga medrében, amikor belépett az ismert ember. Nem szeretném kifecsegni a kilétét, de egy általam nagyon nagyra tartott ismert író-gondolkodóról van szó. Persze az ember nem fog egy ilyen helyen rárontani kicsinyes rajongásával, hát igyekeztem a legtermészetesebben folytatni az elkezdetteket. Az író nem a másik sarokba vonult, hanem a mellettem levő piszoárhoz jött. A megtiszteltetéstől összeszorult a szívem. Próbáltam elnyújtani a pillanatot, ahogy csak tudtam. Vannak erre technikáim, na meg a 3-4 liter pia is segített. Vagy fél percig ott állt két férfi talán a modern életben elképzelhető legkiszolgáltatottabb helyzetben, mégis egymásban bízva, és egyfajta intellektuális  véd- és dacszövetségbe burkolózva. Nem szóltunk semmit, mégis úgy éreztem, hogy megérezte a lényemből áradó szeretetet, és intelligenciát. Ekkor a pillanat varázsát megtörve kis erőlködéssel egy hangos fingot engedett ki magából, majd még négyet. Nem kért kispolgári módon elnézést. Nem kuncogott kínosan. Egyáltalán nem érezte zavarban magát miatta, mert ez felesleges. A testbe kötöttségért nem lehet felháborodni! Érezte, mert éreznie kellett, hogy itt nem kell számolnia álcivilizációs beidegződésekkel. Két felnőtt ember voltunk. Lélek, és ahhoz tartozó hús, mindenféle rájuk aggatott cafrang nélkül. Előbb végzett, mint én. Kiment kézmosás nélkül, én meg még ott maradtam vagy 5 percig. Hosszan bámultam a mellettem levő piszoárban kavargó folyadékot, ahogy játszott a kék illatosító golyócskákkal. Már majdnem elvettem egyet emlékbe, amikor zajos társaság rontott be véget vetve a varázsnak. 
A mosdórészben, mintha a kezemet szárítanám járattam a gépet, csak kapjak még egy kis időt, hogy visszarázódjak a világba. Végül kiléptem az ajtón, mintha mi sem történt volna. Az emberek ugyanúgy rohangáltak az anyagi javak után, mint mikor bementem. Az idő mégsem állt meg, csak nekem lelassult picit.