Szatír izélő

Még katona koromban hosszú időt kellett eltöltenem katonakórházban. Egészségesnek éreztem magam, de valami gépre várni kellett, ezért foglaltam vagy másfél hónapig egy ágyat.
A szobában vegyes korosztály, vegyes rangok voltak keverve, de összekötött minket a közös ellenség, a kórházi ellátás. A vegyes bajokhoz képest egész jó hangulat uralkodott. Jókat nevetgéltünk. Sokat kergetőztünk, kávéztunk, kacsáztunk, hogy csak a K betűvel  kezdődő dolgokat mondjam.
Két naponta jött egy takarítónő, aki ha nem is úgy kezelt minket, mint szimulánsokat, kicsit árnyaltabban inkább mint ingyenélő szarházi a társadalom alján levő mocskos rendrakásra képtelen büdös rongy szimulánsokként tekintett ránk, akikkel csak a baj van. Az ember persze igyekszik megfelelni az elvárásoknak. Szobatársaim, ha csak hallották, hogy közelít már összerezzentek. Próbáltak rendet rakni, belefeledkezni valami olvasnivalóba. Aztán bejött a takarítónő, tologatta a sámlikat, pörölt velünk, hogy semmi nincs a helyén, és közben "takarított". Ezt azért rakom idézőjelbe, mert a dolog abból állt, hogy egy vitathatóan  nedves felmosóronggyal tett néhány kiszámíthatatlan mozdulatot találomra a padlón, aztán elhagyta a helyiséget. A padlón található kosz mennyisége érdemben nem, a helye viszont megváltozott. A dologból egész egyszerűen kötelező módon következett, hogy kitaláltam a piros lapka játékot.
A játék abból állt, hogy egy kis piros csokispapír-darabot leraktam a szoba egyik pontjára, és fogadásokat lehetett kötni, hogy a takarítás után hol köt ki. A padlót négyféle padlólappal rakták ki történelmileg. Ezek elrendezése teljesen találomra történhetett annak idején a burkolók részéről. Az arányokat én számoltam ki teljesen matematikai alapon. Beleszámoltam a takarítónő mozgását, a kockák számát, a felmosórongy kopását. Mindent. A piszkosszürke 2:1-et fizetett, a piszkosfekete 3:1-et. Ha fúgán állt meg a papírdarab, az 4:1-et fizetett. A piszkosvörös 10:1-et. Az egyetlen piszkosbézs négyzet 36:1-et, csak hogy legyen valami rulett érzés a játékban. Annak az esélye, hogy eltűnik az elhanyagolható volt, de 50-as szorzója miatt néha volt aki rátett 5-10 Forintot. A játék nagyon bevált. Mindenki megtette a tétjeit, és alíg vártuk, hogy jöjjön a takarítás. Szívünk úgy dobogott közben, hogy egyszer berohantak az ápolók, amikor az égett őrnagyon EKG-monitor volt. Közben néhányan cserélődtek, de a játék folytatódott. A hangulat tovább fokozódott, amikor berakták hozzánk az Erdélyből származott Lajos, és az egész cselekményt feldobta franciának tűnő kaszinószövegekkel.
Mint bankosnak hétről hétre annyi összejött, hogy ki tudtam fizetni a büfés söradagjait a hátsó ajtónál. Bevallom őszintén, nem ez volt életem legrosszabb időszaka. Egész élvezetesen teltek a napok. Aztán beraktak a szobánkba egy dialízises beteget. Minden éjszaka átvitték egy másik osztályra, ahol gépre kötötték, aztán nappal áthozták hozzánk. Nem nagyon kommunikált velünk. Leginkább a falat nézte, vagy egy kopott Bibliát olvasgatott. Unottan figyelte a játékunkat is. Azért nem sok vizet zavart. Időközben nekem is megérkezett a gép, amire vártam. Elvégezték a vizsgálatokat, és tudtam, hogy már csak egy kaszinós napom van hátra. Gondosan elmagyaráztam a szabályokat az utódomnak, és vártam a téteket. Kötötték is szépen a szobatársak. A takarítónő közeledett a folyosón, és a szívünk már egyre gyorsabban vert, ahogy vártuk a közeli játékot. Ekkor szólalt meg a dialízises: 

-Én is fogadhatok? 
-Persze. -válaszoltam. 
-Akkor felrakok 1000 Forintot, hogy ma feltakarítja a takarítónő a cetlit. - a szobában meghűlt a levegő. Az 50 000 Forintot hozott volna neki. Igaz, hogy az esélye egy a millióhoz, de én ekkora kockázatot nem vállalhattam. 
-Azt én nem vállalhatom. Csak 5-10 Forintokban szoktunk játszani. 
-Elnézést, nem vettem észre, hogy a női szakaszba toltak véletlen. -a sértést mindannyian személyesnek vettük. 
-Tudod mit? -mondtam neki. --én állom a hetedét, ha a többiek is bedobják a  rájuk eső részt. 
-Én benne vagyok.-szólt az őrnagy a könnyű pénz reményében. A többiekre néztem, és mindenki cinkos mosollyal bólogatott. Még időben, mert belépett a takarítónő, és hivatalosan is lezárult a fogadási idő.
Nem untatnám az olvasót annak részleteivel, hogyan bámultuk a kis papírdarab mozgását repeső szívvel. Gondolom úgyis tudják, hogy nem lenne sztori az egészből, ha nem hajolt volna le érte pont aznap káromkodva a takarítónő. Fejenként buktunk kerekítve 7142 Forint 90 fillért. Szomorúan mentünk le a büfé mögé egy kis búfelejtőért. Megmondom őszintén, ahogy odaértünk, én rájöttem, hogy nincs kedvem alkoholba fojtani a bánatom, ezért visszafelé vettem az irányt, és a folyosóra érve még elcsíptem ahogy a takarítónő mosolyogva jön ki a szobánkból, a kezében két ropogós százassal. (Akkoriban még ropogtak a százasok.) Teljesen ledöbbenve álltam ott. Akkor jöttem rá, hogy az életben senkiben nem lehet megbízni. Főleg nem egy dialízisesben.

Velem elhitette, hogy a takarítónő, akivel éjszaka a kezelésen megbeszélte a dolgot tizenötezret kér azért, hogy tutira feltakarítsa a papírt. Nem mondom, hogy nem sokalltam a dolgot, de azt mondta, hogy ha nem fizetünk, Margó néni feljelent minket tiltott szerencsejátékért. Én meg nagy hülyén el is hittem. Nem vagyok egy konfrontálódós alak, meg hát így is nyertem az ügyön majd tizennégyezret. Akkoriban ez fél havi átlagkeresetnek felelt meg. Elfeleztük a nyereséget, úgy hogy nála maradt a takarítónő plusz 14800 Forintja is. Tutira tudtam, hogy azt is gyógyszerre költi majd a szemét.