Szatír izélő

Szeretek hipermarketben vásárolni. 

Ahova én járok hipermarketbe, és tudtommal ez a legnagyobb hálózat ma az országban, ott szinte kivétel nélkül minden utántöltő drágább, mint ha megveszed az eredeti csomagot. Kávé, kakaó, mosószer, folyékony szappan, stb. Kevés kivétellel minden. A sok darabos összecsomagolt dolgok általában drágábbak, mint ha külön megveszel annyi darabot a termékből. A 800 grammos kakaó az gyakran drágább, mint ha veszel négy darab 200 grammosat. Megvan ennek az oka, egyszerűen arra építenek a kereskedők, meg a forgalmazók, hogy az emberek nem nézik meg az árakat. Van másik átverés, amikor valami kedvelt dologból beleraknak mondjuk 6 db-ot egy nagyobb zacskóba, és látványosan olcsóbb, mint 6 külön. Na akkor érdemes megnézni a súlyát a terméknek. Konkrétan ha jól emlékszem egy közkedvelt karamelles tejdesszert volt, a nevében benne van a király szó, amelyikből gyártottak ilyen átverős csomagba 20%-kal kisebbeket, és kiírták, hogy akciós. A súlya természetesen egészen apró betűvel volt rajta. Röviden összefoglalva nem az árak miatt éri meg hipermarketbe járni, inkább azért, mert ott sokkal több érdekes embert látni, mint mondjuk egy irodalmi kávéházban. 

Mostanában rászoktam a mogyoróevésre. Több ez, mint rászokás, inkább már függő lettem. Ahogy bejutok, szinte füstöl a bevásárlókocsi kereke, amint megérzem a mogyorószagot, és elindulok az adagom felé.
Nemrég találkoztam egy másik rágcsálóval. Elállta az utamat. A láda minden feléről szedett egy-egy darabot, és kóstolgatta. Aztán persze visszadobta a héját, hogy majd megvegye valaki. Persze egyből megszólítottam egy kétértelmű kérdéssel, -amiknek a gyártása egyébként a specialitásom-: 

-Meg lehet enni a mogyorót? -hú az ember hogy megijedt! Azt hitte, hogy felelősségre vonom. Makogott nekem valamit a bajsza alatt, hogy hát meg kell kóstolni, anélkül nem szabad megvenni. Gyorsan szedett magának párat, és elszáguldott. 

A legtöbb ember a pénztárnál kénytelen összetorlódni. Ott szoktak rosszul lenni a legtöbben, és ott lehet a legtöbb mentális állapotot megfigyelni. Egyszer előttem állt egy srác. A fiún látszott, hogy kiugrási lehetőségként éli meg, hogy sok ember összetorlódott. Telefonon kapta az infókat valami meccsről, és azonnal mindenkivel meg akarta osztani az eredményt a környéken. 
-Igen? Ez az! Megnyerték a lányok? 37:36-ra az utolsó másodpercben lőtt góllal? -Kiabálta, mintha a saját hangjának jobban hinne, mint a vonal túlsó felén hallhatónak. Egyszerűen nem álltam meg, hogy ne imitáljak egy telefonbeszélgetést én is. 
-Szevasz Misikém! Letörölheted a meccset, nem nézzük meg. Itt van valami nagyothalló fazon, az egész világnak kiabálja az eredményt. 

A másik kedvencem, aki egy cigiért ugrott be a 400 000 négyzetméteres hipermarketbe. Kezében tartja a kiszámolt pénzt, és hangosan mindenkivel tudatni akarja, hogy ő bizony siet. De akkor miért itt vesz cigit? Előttem álló kártyával fizet. A kártyás fizetés meg picit akadozik. Na az emberünk hangoskodik, és ehhez bennem próbál partnerre lelni: 
-Ez meg itt kártyával fizet. Itt fogunk aludni ma. Nincs pénze, akkor ne jöjjön vásárolni! -Aztán én is sorra kerülök. Természetesen kicsit kotorászva veszem elő a kártyám. Itt már nagyon ideges lett az ember. 
-Nem mondod, hogy te is kártyával fizetsz? Nincs háromezer forint nálad? Menjél a bankba vásárolni! -ránéztem megbocsájtóan, aztán szóltam a pénztárosnak:
Elnézést, a túró nem nekem lesz, hanem a cégnek. Arról közületi számlát kérnék. Na akkor azt vissza kellett sztornózni, újra kiírni, és már diktáltam is a cégnevet:
-Waschenberghauswichkten Kft. 2300 Martonvásár Dentrackthoffelstadt utca 31 VII. emelet 4. -mire kézhezkaptam a papírt, már három biztonsági ember futott össze a hangoskodásra. 

Másik bankkártyás sztorim: 
Egyszer a sorban előttem valami nagy hatalmú ember állt, akin azért az idő már picit kifogott. Jóval fiatalabb nővel volt. Hangosan beszélt, hogy mindenkit megtiszteljen a tudásával. Odakerült a sor, hogy fizetnie kellett. Kérték, hogy üsse be a pin kódját. Fazon felvette a szemüvegét. Előre hajolt, és ugyanazon a hangon, amivel eddig is betöltötte a teret mondta hangosan, ahogy ütötte:
Né-égy, hé-étt, ketttttő, és egyes.
odahajoltam, és a fülébe súgtam: -Ezeket nem szabad hangosan kimondani! -Na amit kaptam ezért, azt megérdemlem. Azonnal harci állásba helyezkedett, és üvöltözni kezdett: 
-Micsoda? Mit pofázol itt nekem? 
-Csak mondom, hogy a pin kódot nem szabad hangosan kimondani. 
-Miért mi lesz akkor? A kártya nálam van, anélkül nem sokat érnek vele. -Van egy idegesítő szokásom, hogy nem vitázom hülyékkel, ezért itt ráhagytam. Aztán kint láttam, hogy pont mellettem parkolt. Háttal nekem pakolta be a kocsijába a sok akciós sört, meg balzsamecetet, amit vett. Kivettem a csomagtartóból egy nagyobb darab madáretetőt, amit pont ilyen helyzetek miatt tartok mindig a kocsiban, fejbe vágtam vele. Ahogy összeesett óvatosan belöktem a csomagtartójába, és a zsebéból kivettem a kártyáját. Mai napig használom néha. 

Haverom felesége felhívott, ami önmagában is furcsa. Annál furcsább volt, hogy azzal hívott, hogy a gyerekük eszi a vakolatot. Nem vették észre, és az ágya melletti falon egy 50cm*80cm-es téglalapot már teljesen elfogyasztott. Amikor kérdőre vonták, a gyerek arra hivatkozott, hogy én mondtam ezt neki. Teljesen tanácstalan vagyok. A gyereknek vannak étkezési nehézségei, ezért amikor utoljára itt voltak, én igyekeztem jó vendéglátóként a gyerek kedvébe járni. Kis katonákat készítettem a szendvicsből, még arcocskákat is rajzoltam rájuk ketchupból, és majonézből, és azokkal kínáltam. Amikor mind megette, akkor megsimogattam a fejét, és mondtam, hogy majd otthon is edd meg a falatokat. Talán csak félreértett. 

Ősszel a teraszunk előtt a korlátra szállt valami színes. Szépnek tűnt, és bogárnak nagynak. Valami énekesmadár lehetett. Nyomban felötlött bennem, hogy milyen gyorsan elrepülne a tél, ha a korlát tetején lenne egy madáretető, és abba ki be járkálna a sok kis színes madár eleségért. A kislányom a nagy teraszablakon át nézné a vidám tollrázásukat, meg ahogy köszönetképpen dalolnak nekünk. Legyen madáretetőnk!
De milyen? Nyilván nem gyári, mert az a kisembereknek való. Nekünk saját lesz! Amit én terveztem, és én csináltam a saját verítékemmel, véremmel, feketére vert irodista körmeimmel. Rögtön bele is kezdtem a tervezésbe. A megvalósíthatósági tanulmányt öt perc alatt kiváltottam a fürdőszobában, ahogy elszántan néhány "megtudodcsinálni" -t üvöltöttem a másik oldalon rettegő, de hasonlóan elszánt alaknak. 

A tervek grandiózusak voltak. Tudtam, hogy ha odaszoknak a madarak, akkor már felelős is vagyok értük. Mivel a tél folyamán többször elutazunk 2-3 napra, ezért kell egy adagoló rész is, hogy abban a három napban se haljanak éhen a madarak. Nem untatnám részletekkel az olvasót, de a magadagoló, meg az eszköz egyszerű hozzáférése, és későbbi tisztán tartása is megoldott volt a tervekben. Ekkorra egyébként már annyi papírt felhasználtam a tervezéshez, ami miatt egy kisebb erdőrészt ki kellett írtani, vagyis még inkább rászorultak az onnan is a városba menekülő madarak a segítségemre. Az  első prototípust tüzifából terveztem legyártani. Preciziós módszerrel aprítottam a fát a megfelelő méretre, és amikor minden kis hozzávaló meglett, akkor kezdtem az összeállításhoz. Sajnos az első szögnél minden elem darabokra esett. Sebaj, vegyük úgy, hogy csak gyújtóst készítettem, a vér, meg a könny az pótolható.
Fogtam a terveket, és elmentem a közeli barkácsáruházba, hogy beszerezzem a faanyagot. Előtte elmentem a kerti részlegbe, hogy megnézzem milyen ócska madáretetőket lehet ott kapni kisembereknek 990 Ft-ért akciósan, azon kívül még vettem két nagy adag magot is. Már a kocsinál jutott eszembe, hogy igazából faanyagot akartam venni, és én akartam madáretetőt csinálni a két kezem verejtékével, meg ami ezzel jár, köröm alatti szálkákkal, meg neten dedikált vér kuncsorgással, de mindegy. Ez kb. november végén volt. Kiszórtam 42 db magot az első napra, aztán vártuk, hogy jöjjenek a kis madárkák eszegetni. Lassan vége a télnek. Ma kimentem, megszámoltam a magokat. 42-t számoltam. Egész télen egy rohadt éhező kis vakarcs se tudott erre vetődni. Meg vagyok győződve, hogy a barkácsáruház idomított be kis színes rohadékokat, hogy repüljenek szét ősszel éhesnek tűnő szemekkel. Veszek egy légpuskát, ha jövőre próbálkoznak. Veszek? Fenéket. Csinálok egyet!